A jogtörténet oktatásának története

A jogtörténet oktatásának története

A JOGTÖRTÉNET OKTATÁSA A KIRÁLYI MAGYAR EGYETEMEN ÉS AZ EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEMEN 

Írta: Mezey Barna

1. Jogtörténet „név nélkül”
2. Az önálló jogtörténet-tudomány megszületése
3. A jogtörténeti oktatás megerősödése
4. A huszadik század


1. Jogtörténet „név nélkül”

Hihetnénk, hogy a jogtörténet oktatásának és tudományos művelésének kibontakozása egy időre esik. Valójában azonban már annak a határvonalnak meghúzása is problémát jelent: vajon mikor is kezdődött a jogtörténet oktatása karunkon. A polgári átalakulásig ugyanis önálló stúdiumként nincs jelen az egyetemi képzésben; a consuetudinális alapú hazai jog részeként azonban a tananyagban fellelhető Szent István törvényeitől a Habsburg pátensjogig, az országos és helyi szokásjogtól a törvénykezési tradíciókig a teljes jogtörténet. A hazai jog neves, tankönyveket is közzétevő tanárai (így Kelemen ImreVuchetich MátyásSzlemenics Pál) erősen támaszkodnak a tradicionális jogra. A magánjog egyenesen történeti tárgy (Csizmadia Andor), míg a büntetőjog éppen a kodifikációs mozgalmakra tekintettel igyekszik kibontakozni a rendi történetiség kötelékeiből.

Ezért talán helyesebb, ha úgy fogalmazunk: a kezdeteket ott keressük, ahol jogtörténeti megközelítésben, kifejezett történeti szempontokat érvényesítve, kritikai megközelítésben, a jogfejlődésre koncentráló históriai elemzéssel (és oktatással) van dolgunk.

Ahogyan azt Csizmadia Andor kiváló áttekintése is megfogalmazta, a jogtörténet tudományos művelése nem az egyetemen kezdődött, hanem az ún. udvari jogtörténetírás környékén, melynek célja az volt, hogy közjogi viták esetén a kormányzat rendelkezésére álljanak megfelelő minőségű, a tradicionális jogot meghivatkozó és idéző érvek a rendi argumentáció ellenében (Kollár Ádám). Az ezzel ellentétben kibontakozó, rendi érdekeket védelmező jogtörténet-írás pedig éppen ezzel szemben, de szintén közjogi terepen alakul ki (Ürményi JózsefLakits György Zsigmond). Jóny JánosDécsyFleischackerCziráky AntalHajnik PálKelemenMarkovics nem tettek egyebet, mint kronológikus sorrendben kiadták, illetve tárgyalták a magyar törvényeket. Kísérlet sincsen az okleveles alapokon nyugvó, az összefüggéseket megvilágító munkára. Még ha született is néhány forráskutatásokra támaszkodó munka, azokban sem lelhető fel az átfogó szemlélet (Benczúr József, Kovachich Márton György vagy Kollár Ádám művei). Amire persze magyarázatot ad a kor közjogi konstrukciója: a rendi alapokon nyugvó magyar alkotmányosság képlete, mely részben történeti, részben törvényi alapokon nyugodott. A joghistória egyben hatályos jog is volt, művelői egyben politikai elképzelések igazolói is. A jogtörténet legfontosabb feladata a politikai érvelés jogi alátámasztásának megfogalmazása. Ahogyan a királyi abszolutizmus fel kívánta használni saját jogainak igazolására a jogtörténetírást, ugyanígy fordította szembe vele a rendi előjogok és a magyar alkotmányos értékek védelmében a liberális ellenzék. Nem csoda, ha a polgári átalakulást megelőzően tudományos jogtörténet nem keletkezhetett.

Az egyetemen Frank Ignác, a magánjog professzora járult hozzá a jogtörténet fejlesztéséhez, aki a magánjogot és perjogot taglalva, ezek minden egyes intézményét történeti fejlődésükben ábrázolja, s bár „munkájából a jog fejlődésének menetét nem lehet ugyan kiolvasni, de az egyes intézmények fejlődésének kutatásánál munkája mellőzhetetlen” (Csizmadia Andor). Frank Ignác volt az első, ki a jogtörténet fogalmát a források felsorolásszerű közlése mellett a jogintézmények történetére is kiterjesztette. Bartal Antal már a külhoni szakirodalmat is használta, de a fejlődési modellek egybevetésre még nem került sor.

[Kiegészítésképpen megjegyezzük, hogy a római jog oktatása kezdettől fogva feladata volt az egyetem egyik professzorának. Első tanára Textor Takács Ádám volt, aki már a kar megnyitásának díszünnepségén, a Szent Miklós templomban ünneplő közönség előtt előadást tartott a római jog dicséretéről. A római jog oktatása kezdettől fogva magától értetődő volt, hiszen a nagyszombati jezsuita egyetemen az európai hagyományok szerint szervezték meg az oktatást. A helytartótanács vizsgálatai viszont több alkalommal is megállapították, hogy a római jogot kevesen, vagy senki sem veszi fel. Amikor a kormányszék ezt a kar szemére hányta, magyarázatként azt a választ kapta, hogy a római jogot azért hallgatják oly kevesen, mert „a hazai jogot akarják jövendő foglalkozásuk miatt tanulni, a római jog előadásait csak alkalmilag látogatják”. A gyakorlatból érkező és a praxisba igyekvő hallgatók jelezték a történeti helyzetet, mely ekkor még a magyar jogra jellemző volt: a római jog a consuetudo alapvető szerepe miatt elenyésző jelentőségű volt a magyar törvénykezésben. Ez azonban nem változtatott a tanterven: a római jogi oktatás megkérdőjelezhetetlen és töretlen a kar históriájában. Képviselői között olyan jeles nevek szerepeltek, mint Bencsik MihályVuchetich MátyásHoffmann PálVécsey TamásSzászy-Schwarz GusztávSuhajda JánosNotter AntalReiner JánosMarton GézaBrósz Róbert. A római jog oktatásához fűződik az első szeminárium megszervezése is, melyet Vécsey Tamás gondozott.]

Jogtörténet az egyetemi katedrán

Az 1848/49-es szabadságharc bukása után az egyetemen az osztrák jogot tették kötelező tantárggyá, mely értelemszerűen német nyelvű oktatást feltételezett. Mégis, a jogtörténet oktatásának megkezdése a magyar történelem e szomorú periódushoz köthető. Fontos állomása volt a képzésnek az 1855. évi tanügyi reform, melynek keretében a jogtörténet önállóan oktatott stúdiummá válhatott. Igaz, nem a magyar joghistória oktatása került tanrendbe. A német birodalom jogtörténetének oktatásával Wenzel Gusztáv egyetemi tanárt bízták meg, aki Frank Ignácot követte a magánjog katedráján. A korábban magyar magánjogot, összehasonlító jogot és bányajogot előadó Wenzel tárgyát a hatvanas és hetvenes évek fordulóján európai jogtörténetté fejlesztette, s annak tankönyvét is megírta. Ugyanakkor tudományos kutatásainak fő területe a magyar jog története, melyről úgyszintén tett közzé tankönyvet. Figyelemreméltó volt forrásgyűjtő és kiadó tevékenysége. A tudománytörténeti irodalom nem győzi eleget emlegetni Wenzellel kapcsolatosan a tényt, hogy ugyan lausitzi születése, osztrák neveltetése, a bécsi Theresianumban elfoglalt tanári pozíciója a kormányzati érdekek érvényesítésére predesztinálta, mégis ő lett a magyar jogtörténet művelésének első egyetemi képviselője, sőt nem egyszer magyar nacionalista váddal illetett tanára. A magyar jog históriáját az európai fejlődésbe ágyazottan, mint európai jogtörténetet adat elő. Ezzel a törekvésével némi helyet szorított a magyar jogtörténet stúdiumának a képzésben, s egyben a jövendő magyar jogászok számára történetileg európai látókört nyitott.

2. Az önálló jogtörténet-tudomány megszületése

A jogtörténet-tudomány a történettudományok és jogtudományok határterülete. Egyszerre áll a történettudomány pozitivista feltáró-elemző és a tételes jogtudományok realista-racionalista elvárásainak hatása alatt. Képviselői többnyire történettudományt is művelő jogászok és jogi problémákat is kutató történészek. Ennek megfelelően a jogtörténet kutatói részben állam- és jogtudományi végzettséggel közelítik meg a jogi problémákat, részben történettudományi szemlélettel a jogtörténet kérdéseit. A „jogi képzettségű jogtörténettanárok általában a pozitivista módszerek szerint dolgoznak, munkáik súlya azonban a nyomtatásban megjelent anyagokon nyugszik, s csak kisebb mértékben, néha egész kivételesen használnak okleveles forrásokat, a történész képzettségű katedra-jogtörténészek viszont jól ismerik a történettudomány eredményeit, de érezhetően nélkülözik a jogi képzettséget, még inkább a jogi gyakorlatot, s ebből fakadó jogi szemléletet. Történeti szempontból nem egyszer kitűnő munkáik nem kísérlik meg a kérdéses korszak jogi problémáinak megoldását” (Csizmadia Andor). Ezért volt és van különös jelentősége a jogtörténetet hivatásosan is művelő jogtörténészekre, akik egyesítik magukban a két szemléletmódot; akik elsajátították a jog didaktikai módszertanát csakúgy, mint a történettudomány megközelítési technikáit.

Wenzel Gusztáv, a történeti jogi iskola híve, akinek az európai jogtörténet kimunkálását és bevezetését köszönhetjük, csupán megkezdte az intézménytörténeti feldolgozást, s a kezdeteknél alig jutott tovább A nagy változást a kiegyezés érlelte meg. Csak dualista konstrukció kimunkálását követően vált lehetővé újra a teljes körű magyar nyelvű képzés, s ekkor szerezhette vissza teljes autonómiáját az egyetem. A gyors társadalmi változások nyomán szemmel láthatóvá vált a jog átalakulása, a jogintézmények alapvető változása. A polgári parlamentarizmus és a piacgazdaság kiépülése gyökeresen megváltoztatta a joggal szemben támasztott igényeket. A kiegyezési konstrukció életre hívásával egy új modernizációs lépcsőhöz jutott el a magyar államfejlődés. Nem a jogtörténetre, hanem a korszerű jogalkotásra, s az európai modell adaptációjára volt szükség. Megszűnt a kifejezett politikai szerepvállalás, s a joghistória (néhány erőltetett kísérlettől eltekintve) visszahúzódott az egyetemek falai mögé. A jogtörténet valóban tudománnyá vált, a jogtudomány és a történettudományok sajátos határmezsgyéjéve, melyet így jogászok, történészek egyaránt műveltek.

Ez történt Hajnik Imrével is, akinek nevéhez fűződik egy olyan intézmény kimunkálása, mely napjainkig hatóan van jelen alkotmánytörténetünkben: a szent korona tané. Ugyan a joghistorikus Hajniknak nem volt célja munkálkodása során politikai eszközt formálni a szent korona joghatóságának kérdéséből, a történeti feldolgozás során mégis „szállította” a közpolitika egyik legerősebb fegyverévé váló alkotmányos konstrukciót. Ő vezette le azt a képletet, mely a Szent István-féle államszervezetben puszta egyházi ünnepélyességként megjelenő koronázási szertartástól elvezetett a koronázásban gyökeredző királyi hatalom fogalmáig, a közjogi szimbólummá válásig. Ő fogalmazta meg a megosztott alkotmányos közhatalom tételét, illetőleg kapcsolta egybe a szent korona tan szétszórt elemeit, mint az ország területét, az ország tagjait, a törvényhozás és közigazgatás összefonódását. Hajnik bontotta ki a korona fogalmában kifejeződő hatalommegosztási tételt király és nemzet között. A szent koronában egyesülő király és nemzet együttese alkotják a szent korona testét, mely az országgyűlésben nyer megvalósulást. A szentkorona-tan kifejtésével Hajnik a korabeli közjogi érvelés, az aktuális közjogi gondolkodás számára megfelelő argumentumot, „alkalmas tantételt” szállított. A jogtörténeti előzmény közjogi bizonyítékként szerepelt”. Azáltal, hogy a középkori koronatant bizonyos értelemben aktualizálta, hogy a középkori viszonyokból felépített szentkorona tanát modern formákba és fogalmakba öltöztette, a kor problémáit visszavetítette, megfelelő bázisként kínálta föl a közjogászoknak. A középkori birodalom szimbolikus felidézése ugyanis jól használható érvet szolgáltattak a magyar nacionalizmusnak. A népfaj magasabbrendűségét megfogalmazó ideológusok kapaszkodót leltek az egyedülálló államalkotó eszmével rendelkező magyar alkotmánytörténetben.

Igaztalanok lennénk azonban a pozitivista Hajnik Imrével szemben, ha csupán politikai hatására koncentrálnánk, és nem hangsúlyoznánk, hogy ő teremtette meg a tudományosan művelt magyar jogtörténetet. Hajnik Imre volt az első a magyar jogtörténet művelői között, aki szisztematikus alkotmánytörténetet írt, s akinél a törvények kivonatolása és ismertetése, vagyis „a jog száraz, múzeumszerű kezelése”, a jogtörténet politikai története helyébe lépett a jogintézmények részletes összehasonlító története, a politizáló jogtörténetet fölváltotta a tudományos jogtörténetírás. Hajnik Imrében született meg a 19. század jogtörténész modellje: miután a forráskiadás lassan haladt, a jogtörténésznek egyben „archivarius-paleographusnak” is kellett lennie, a kutatást a levéltárban kellett kezdenie a bázisul szolgáló matéria egybehordásával, s csak ezek után kezdődhetett meg a szintézis létrehozása. Hajnik munkálkodásának egyik fő célja, az okleveles adatbázis megteremtése volt, ami mellett kielégíthetetlen igénye volt a komparatív megközelítésre. „Hajnikot jellemzi az okleveles alapokon nyugvó pozitivitás és a magas elméleti fejtegetés”. Oklevélfeltáró tevékenységét Illés József egyenesen Kovachich Márton György munkásságának párhuzamaként értékelte. „Óriási szorgalommal összegyűjtött adatait beágyazza az európai feudális jogfejlődésbe”, s rámutatott azokra az összefüggésekre, melyek azt igazolják, hogy hazai jogunk ugyanazokon a fejlődési fázisokon haladt át, mint a nyugati jogok.

„Európai álláspontra kell tehát emelkednie a jogtörténésznek a magyar jogélet fejlődése előadásánál; kísérnie kell az európai koreszmék alakulását és ezek jelentőségét; vizsgálnia, hogy mikor, miféle tényezők közreműködése folytán és miképp hatottak ez eszmék álladalmi és társadalmi életünkre; és végtére fel kell derítenie, hogy jogintézményeink mely alkatrészei szülöttei az európai koreszméknek, s viszont, melyek eredményei a nemzet sajátlagos gondolkodásának és az ezáltal áthatott viszonyok erejének”. Ez a megközelítés a magyar jogi oktatásban nem csupán a magyar jogtörténet kifejlődésének kedvezett, de az európai jogtörténet kimunkálásának is nagy lendületet adott. Míg Európa nyugati fertályán előbb értelemszerűen a nemzeti joghistóriák tudománya alakult ki, s csak ezt követte – az ezek után már inkább csak egybevetésekre sort kerítő – egyetemes jogtörténet, addig hazánkban az osztrák diktatúrának köszönhetően a német jogtörténetet fölváltó európai jogtörténet kidolgozása megelőzte a nemzeti joghistóriáét. Megelőzte, de nem jelentéktelenítette el. A kiegyezéses Magyarország politikai felfogása, a diktatúrát követő dacos nemzeti gondolkodás biztosította a nemzeti jogtörténet helyét a tudományos palettán. Az európai jogtörténet jelenléte az oktatásban, relatív kidolgozottsága a tananyagban pedig lehetővé tette a mély tartalmi elemzést, az összefüggések feltárását az európai és a magyar jogintézmények között.

A pesti egyetemen 1872-ben a jogbölcseleti tanszékkel együtt írták ki a pályázatot a jogtörténeti tanszékre. „Az európai jogtörténelmet ezen túl is olyformán képviselendi, amint ezen tantárgy a jelen fennálló tanrend szerint úgy az itteni egyetem leckerendében, mint a jogtörténeti államvizsgánál eddiglé szerepel” vagyis „magától értetődvén hogy az európai jogtörténelem előadására való jogosultság is bennfoglaltnak tekintendő”. A Kar döntése nyomán Pauler Tivadar előterjesztésére a tanszékre Hajnik Imrét nevezték ki, aki nyugállományba vonulásáig, 1901-ig tanította az egyetemen a jogtörténetet, folytatott tudományos kutatásokat, levéltárakban dolgozott, sorra publikálta tudományos munkáit és aktívan vett részt a tudományos közéletben. Heti hatórás főkollégiuma (az európai jogtörténet) magyar vonatkozásokkal telt meg, s a hangsúly a főcímről a kiegészítő megfogalmazásra esett (hogy ti. „különös tekintettel Magyarország jogtörténelmére és jogfejlődésére.”

3. A jogtörténeti oktatás megerősödése

A századfordulón a hallgatóság létszámának jelentős arányú emelkedése több tárgy esetében aktuálissá tette újabb tanszék alapítását. Így történt ez a jogtörténettel is. 1890-ben lehetőségként vetődött föl újabb jogtörténetet oktató tanár megbízása. Ez az esemény a magyar jogtörténeti tanszék alapításának időpontja is egyben, mert ekkor vált külön deklaráltan is az egyetemes jogtörténet oktatása a magyar jog históriájától. A kar ugyan második európai jogtörténeti tanszéket szándékozott létrehozni, a királyi elhatározás nyomán azonban magyar jogtörténeti tanszéket állítottak föl, melynek birtokosa egyben az európai jogtörténet oktatására is jogosítottságot szerzett. A kar Óvári Kelemen kolozsvári egyetemi tanárral, Kuncz Ödönnel és Kossutány Ignáccal szemben Timon Ákost, Hajnik Imre támogatottját, győri jogakadémiai tanárt javasolta az új tanszékre. Timon 1878-ban már tanított európai jogtörténetet, 1886-ban pedig az egyházjog magántanáraként habilitált. Legismertebb jogtörténeti műve, a germán alkotmányfejlődés elemzése ugyan az európai jogtörténet oktatásának erősödését jelezte a karon, ez azonban egyben a magyar joghistória specializált oktatását segítette elő. A két tanár párhuzamos működése nagyban előmozdította a nemzeti jogtörténet önállósodását. Hajnik egyetemi tanársága alatt a hazai jogtörténet-tudomány egyik nagy sikere volt, hogy 1892-ben az európai jogtörténet mellett a magyar alkotmány- és jogtörténet is kötelező stúdiummá lett. Ezzel lezárult az a közel félévszázados folyamat, amelyben a birodalmi jogtörténettől az egyetemi oktatás eljutott a magyar jogtörténet stúdiumának elismertetéséig.

Miután Timon csak korlátozott számban volt hajlandó európai jogtörténetből előadásokat tartani, s még arra sem volt hajlandó, hogy a hallgatóságot egyenlőn osszák meg közte és Hajnik között, Hajnik Imre kénytelen volt európai jogtörténetet oktatni. Ezért harmadik tanszék felállítását kérte a Kartól. A minisztérium kezdeti vonakodása után 1894-ben Király Jánost nevezték ki egyetemes európai és magyar jogtörténeti előadások tartására. Ez a megoldás is csak átmenetileg tudta csökkenteni az oktatási terheket, de a korábbiakhoz képest óriási előrelépésnek tekinthető. Ekkor a hallgatólétszám már megközelítette a négyezret, s csak egyedül Hajnikhoz félévenként több mint ezer hallgató iratkozott be jogtörténetet hallgatni.

Hajnik után a nacionalista iskolát képviselő Timon Ákos is jellegzetes politikai szerepet vitt a magyar közjogi gondolkodás argumentumainak kialakításával. Hajnik koncepciójából bontotta ki „a nemzetben gyökerező, a királyt és nemzetet együttesen megillető közhatalom fogalmát”, a magyar népfaj felsőbbrendűségét megfogalmazó tézisét: „a magyar nép erőteljesebb közszellemmel, közjogi érzékkel rendelkezik, melyet még az őshazából hozott magával” Timon nem kételkedett abban, hogy a magyarság ezen ősi közjogi felfogása akadályozta meg a hűbériség elterjedését Magyarországon és alapozta meg a szent korona közjogi fogalmában megszemélyesülő közhatalmat. „Az államiság, a közhatalom fogalmának kifejlődése kezdettől fogva a 'koronához' kötődik”, Hajnik és Timon között azonban van egy igen jellemző különbség, amire Kardos József is fölhívta a figyelmet: Hajnik „elsősorban mégis jogtörténetet kívánt adni”. Hajniknál a szent korona tana eredményként jelent meg, alkotmánytörténeti kutatásainak összegzéseként, Timonnál eszközként a közjogi vitákban képviselt álláspontja alátámasztására.

A két világháború között vált jellegzetes egyéniségévé a karnak Hajnik Imre tanítványa, Illés József. Nevéhez fűződik a szemináriumi rendszer meghonosítása a jogtörténetoktatásban a jogi karon. Hajnikkal szemben, aki a szeminarizálásban egyszerű korrepetálást vélt felfedezni, Illés a hallgatók intenzív minőségi fejlődésének zálogát látta. Illés József politikához fűződő kapcsolata nem annyira tudományos volt, mint inkább személyes: állami megbízásokat vállalt, politikai küldetésként élte meg képviselőségét, mely eltávolította őt a kutatásoktól, publikációs tevékenységét aktuális politikai kérdések felé irányította. Az Illés szeminárium keretében szisztematikus tudományos felkészítés folyt, képzés a kutatásra, s komoly kutatások is egyben, melyet a szeminárium kiadványsorozata is jellemez.

1931-ben jelentkezett Magyarországon Eckhart Ferenc programiratával a szellemtörténeti iskola, jóllehet életrajzírói inkább tartják pozitivista kutatónak a történész Eckhartot, mint szellemtörténésznek „...kutatásaiban és írásaiban magas szintű forráskritikával élt, s a szellem hatását csak úgy ismerte el, ha ezt a forrást kétséget kizárólag megerősítette” (Csizmadia Andor). Eckhart, aki kívülről közelítette meg a jog (különösen a közjog) világát, állandó támadások és viták kereszttüzébe került, miként ismeretes, még katedrája is veszélybe került. „Tanszékemet azzal a meggyőződéssel foglaltam el, hogy a Timon-Illés-féle jogtörténeti oktatáson változtatnom kell. Hivatásomnak fogtam fel, hogy a teljesen soviniszta magyar jogtörténet helyét, amely szerint a magyar jog- és államfejlődés valami egészen különleges, el kell, hogy foglalja a jogtörténetnek a gazdasági és társadalmi fejlődésen alapuló tanítása. Mivel pedig a szomszédos szláv népek gazdasági és társadalmi fejlődése hasonló a magyarhoz, a jogtörténeti tudományban és oktatásban is az angol analógiák helyett a szláv népek viszonyaival való összehasonlítást kell alapul venni.” A program az 1931. évi ún. Eckhart-vitában csúcsosodott ki, amelyik ráadásul nem is annyira oktatási, mint tudományos vizsgálati kérdéseket állított középpontba. Az alább részletesen ismertetendő polémia tétje az volt, hogy szemben Timon Ákos régi, illúziókat tápláló, nacionalista iskolájával sikerül-e egy modern szövegkritikai módszereken alapuló jogtörténeti irányzatot meghonosítani a pesti jogi karon, s egyben a jogtörténet-tudományban. A politikaiba forduló tudományos vitában meglepően sokan álltak Eckhart mellé a jogtudomány, a politikai és a történettudomány terrénumából egyaránt. Megtarthatta tehát tanszékét, sőt ő volt az a jogtörténész, aki 1945 után is zavartalanul oktathatott egészen haláláig. Egyetemes- és magyar alkotmány- és jogtörténetet adott elő, szemináriumai lehetőséget adtak a tudományos ismeretekre vágyó hallgatók elmélyült munkájának koordinálására. Tanította őket a tudományos elemzés módszereire, a finom fogásokra, a forráskutatás módszereire, a történelem segédtudományainak jogtörténetírásban alkalmazandó és alkalmazható technikáira. „Hallgatóit nemcsak tanította, de szerette és féltette, nevelte és istápolta” (Székely György). Az Eckhart szemináriumban dolgozott és indult pályáján Bónis GyörgyHegedűs GézaMeznerics IvánMurarik AntalTorday Lajos és Virág István is.

Eckhart Ferenc kutatási programjaiban erős az áthallás Hajnik Imre kutatási terveiből. „Talán meglepőnek hangzik, hogy alig van a nemzeti műveltségnek még egy ága, amelyben annyira a munka kezdeténél állunk”. Igaza vitathatatlan: a jogtörténet-tudomány szűk körre visszaszorult kutatásai látványos eredményt Hajnik óta alig hoztak, elakadtak a nagy forrásfeldolgozások, ellenben Timon Ákossal uralomra jutottak a teleologikus közjogtörténeti megfontolások, a jogtörténet nem kívánt módon átpolitizálódott.

A jogi katedrára lépő történész Eckhart meglehetős határozottsággal definiálta a jogtudományt a történettudomány szemszögéből, s ekként kísérelt meg a joghistóriának is pontos helyet kijelölni a két nagy tudományterület határmezsgyéjén. Szerinte a történelem az esetlegességek világa, melyben legfeljebb típusokról beszélhetünk, általános törvényszerűségekről már kevésbé. Ezzel szemben a jog a rendszerezés tudománya, melyben „az egyes csak eszköz, de semmi esetre sem cél, mert az állandó feladat mindig a fogalmi meghatározás, a rendszerezés marad”. Eckhart szemüvegén át a történeti szemlélet dinamikus, mindig a fejlődésre tekint, szemben a statikus jogi gondolkodással, mely a meglévőt kategorizálja. Ennek a két szemléletmódnak találkozási pontján található a jogtörténet. Ezért állítható, hogy a jogtörténész a jogásznál és történésznél jóval nehezebb helyzetben van, ugyanis a joghistorikusnak két tudományt kell művelni egyszerre, két rendszerező elvnek megfelelnie. A jogtörténeti stúdiumok alapja csak az okleveles anyag lehet. Hiszen a jogalkotói akarat nem a valódi jog tükre, csupán a politikai artikulációnak. A törvény és oklevél viszonya pontosan ugyanaz, mint a jogi program és a kialakult jogtételé. A program a középkor dekrétumából, a valódi jog az okleveles anyagból ismerhető meg. Ha pediglen ez így van – állította – akkor helytelen a jogtörténészek múltba fordulása, mert ahol kevés a forrás (márpedig a magyar középkor nem bővelkedik írásos emlékekben), a múlt – és különösen az élő jog – megismerhetetlen. Kutatási alapján állíthatta, hogy a középkorban nem azért született törvény, hogy jogot alkossanak, hanem hogy pillanatnyi szükségletet elégítsenek ki, konfliktus oldjanak föl.

Programjához igazodott tudományos munkássága is. Az egyetemi katedráig vezető út leginkább a tehetséges oklevélkutató levéltáros és a gazdaságtörténész búvárló tevékenységét példázza (az árpádkori királyi adóztatás rendszeréről, a Habsburg korszak gazdaságpolitikai koncepciójáról, a későközépkori, korújkori okleveles gyakorlat szervezeti háttere, a hiteles helyek). 1929-től érthetően megsűrűsödtek jogtörténeti közleményei (elsősorban a magánjog és a perjogok, a bírói gyakorlat elemzése, az oklevél-kiállító fórumok és a királyi autoritás viszonya, a királyi donatiok alapjai és kezdetei, a királyi kegyúri jog, egyetemtörténeti kutatások [a kar históriája], a szent korona eszme története és hatása).

1946-ban jelentette meg a jogtörténet korszakos cezúrájaként tankönyvét, mely az oly régóta várt korszerű tananyagként a jogtörténeti kutatások eredményeinek elfogulatlan feldolgozására, a Timon nevével fémjelezhető elfogult hungarocentrikus szemléletmód kritikájára, az erős gazdaságtörténeti alapozásra támaszkodott. Eckhart Ferenc jogtörténeti tankönyve volt az első, mely vállalta a magyar alkotmányfejlődés és joghistória bemutatását az utolsó rendi országgyűlésig, tehát teljes képet nyújtott a feudális és rendi korszak jogáról. Ezzel meghaladta a korábbi felfogást, mely a Habsburg-ház országlását részben, avagy egészben figyelmen kívül hagyta. Eckhart megkísérelte kiterjeszteni az alkotmánytörténet taglalását egészen 1944-ig, huszonöt oldalban vázolta az utolsó száz esztendő alkotmányfejlődésének főbb vonalait.

A jogtörténet-tudomány és a jogtörténet oktatásának nagy szerencséje volt, hogy a marxista történettudomány ideológusai nem idegenkedtek Eckharttól. Az eckharti életműnek számos olyan eleme volt, mely később beépült a történelmi materializmus szellemében fogant történetírásba. A politikailag legradikálisabb évtizedet, a nyílt proletárdiktatúra esztendeit a polgári tudományosság jeles képviselője többek között a nemzetségek eredetéről vallott felfogásának, Mária Terézia kizsákmányoló gazdaságpolitikájáról írott bíráló munkáinak, Timon Ákos nacionalista történetfelfogását támadó nézeteinek, a szent korona tanát illető kritikája és a szomszéd (szláv) népek történetének a magyarral paralel történő elemzését követelő programtézisének köszönhetően vészelhette át. Ez pedig a jogtörténet-tudomány töretlen tekintélyét biztosította a zavaros időkben. Eckhartnak köszönhetően változatlanul folyhatott az oktatás, s több, később nagy tekintélyt kivívó jogtörténészt támogathatott fejlődésében.

Eckhart Ferenc nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megszűnjék a történettudomány és a jogtudomány (joghistória) közötti határvonal, a távolság csökkenjen, s megszűnjék az az állapot, amelyet Degré Alajos így jellemzett: „Az eseményeket, az életet néző történészek és a jogszabályokat kutató jogászok ... mint két ellenséges tábor álltak szemben egymással. Jobb esetben csipkedték egymást, rosszabb esetben tudomást sem vettek egymásról. Köztük mind szélesebb lett a hasadék. Egészséges viták a problémák tisztázására nem indultak”. Eckhart Ferenccel ez a korszak véget ért.

4. A huszadik század

A jogtörténet-tudománynak és a jogtörténeti oktatásnak a helye, ellentétben általában a jogtudományokkal, dacára az 1945 után bekövetkező ideológiai változásnak, megerősödött. A marxizmus erős történeti töltése lehetővé tette, sőt megkövetelte a jogtörténeti tudományos munkásság folytonosságát. Igaz, a jogtörténeti kutatómunka és az oktatás korántsem folyhatott korlátozásmentesen. Értelemszerű lett a társadalomtudományok egyéb ágaihoz hasonlóan az erős hivatalos átpolitizáltság: a „Horthy korszak” intenzív bírálata, az osztályellentétekre épülő történelemszemlélet érvényesítése, a polgári jogfejlődés erőteljes bírálata, a „haladó hagyományok” feltárása, a Tanácsköztársaság, a munkásmozgalmak, a nemzetiségi mozgalmak, a proletárdiktatúrához vezető évek jogtörténete. Másfelől pedig a politika területétől távolabb eső, joghistóriai részterületek kutatásába húzódtak vissza azok, akik tovább kutattak, de szerették volna szuverenitásukat megőrizni. Jelentős forráskiadványok láttak napvilágot, a középkori jog, jogi értelmiség, törvénykezési gyakorlat témakörében készültek tanulmányok és monográfiák.

1944-től, amikor is elhunyt Illés József, megszűnt a tárgy párhuzamos előadása, az oktatás minden terhe Eckhart Ferencre nehezedett A Timonnal folytatott küzdelmének látványos, bár kései lezárásaként az 1946. évi tanulmányi reform a tanulmányi és vizsgarend fő tárgyai közé illesztette a heti öt órában előadandó Magyar és összehasonlító európai jogtörténetet. Ezzel rehabilitálta a Kar az összehasonlító jogtörténet oktatását. Két évre rá az egyetemes jogtörténet önálló tanszékhez jutott, Általános jogtörténet elnevezéssel. (Hajdu Gyula és Sarlós MártonPach Zsigmond Pál mb. előadó gondozásában). Az oktatás terhétől így némiképp megkönnyebbített Magyar alkotmány- és jogtörténet tanszéke ekkorra már a szemináriumok mellett proszemináriumokat is hirdetett. 1949-ben, a jogakadémiák felszámolásának köszönhetően kiváló szakembereket hívhatott meg a kar a jogtörténet oktatására: Révész Lászlót és Csizmadia Andort a miskolci és egri akadémiákról. (Csizmadia Andor, jóllehet az Alkotmányjogi tanszékre került, munkásságának java a jogtörténet terrénumába esett.)

Az 1948/49 évi reformok tovább enyhítették a tantárgy terheit: az „új szellemű” kultúrpolitika „A polgári kortól örökölt laza oktatási formák felszámolása területén” tett lépései egyikeként lényegesen csökkentette a jogtörténeti előadások óraszámát. 1952-ben új kollégák kezdték meg a tanítást a tanszékeken. A magyar jogtörténet oktatásába fiatal tanársegédként kapcsolódott be Nagy István, az egyetemes jogtörténetébe Bolgár Elek. Az idős Eckhart 1956 tavaszán újabb előterjesztést tett a dékánnak. Javasolta, hogy miután „a magyar jogtörténeti tanszék jelenlegi létszáma, valamint hosszúra nyúlt betegségem szükségessé teszik, hogy a közeledő tanév megnyitásáig olyan intézkedések tétessenek, mely a tanítás és a tanszéki munka menetét biztosítja”. Egyetértve a dékán elképzelésével, Csizmadia Andor áthelyezését szorgalmazta, tekintet nélkül arra, hogy Csizmadia munkásságának java része amúgy is a jogtörténet terrénumába esett. 1956-ban mégis ismét magára maradt. A forradalomban játszott szerepe miatt Nagy Istvánt más munkakörbe helyezték át, Révész László pedig külföldre távozott. Eckhart halála (1957) után a magyar jogtörténetet átmenetileg Székely György koordinálta, majd 1959-ben a tanszék irányítását Kovács Kálmán vette át. Az egyetemes jogtörténet tanszékét nyugdíjazásáig Sarlós Márton vezette, a speciális kollégiumokat Horváth Pál és Prandler Árpád tartotta. 1961-től, Sarlós nyugdíjazása után Horváth Pál irányította az oktatói munkát.

A század utolsó harmada egy új jogtörténész generáció jelentkezésének és meghatározó szerepre jutásának időszaka. Az egyetemes jogtörténeten Horváth mellett Nagyné Szegvári KatalinHajdú LajosKállay IstvánIjjas József, a magyar jogtörténeten Kovács Kálmán invitálására Máthé GáborRévész T. MihályRácz LajosMezey Barna. A személyi kör szélesedése az oktatás erősödését is jelzi. Nem csupán óraszámban, de az oktatás mélységében, oktatás-módszertani kérdések tisztázásában, s legfőképpen a modern írott tananyagok és forrásgyűjtemények közreadásában érhető ez tetten. Az ELTE jogtörténeti tanszékei a budapesti jogtörténeti kutatás központjai lettek, s egyben a Magyar Tudományos Akadémia támogatását elnyerve, országos koordinációs feladatot is elláttak. A tanszékekre telepítve több jogtörténet-tudományi kiadványsorozat gondozását vállalták az ELTE oktatói, rendszeresen jelentkeznek országos jelentőségű, és a magyar joghistorikusok összefogását deklaráló tudományos tanulmánykötetekkel.

Az ezredfordulón a helyzet tehát nem rossz. A Hamza Gábor, Rácz Lajos és Mezey Barna irányította tanszékeken dolgoznak már egy új generáció képviselői, akik majd a stafétabotot átveszik, s tovább ápolják a római jog és a jogtörténet oktatásának és tudományos művelésének nemes tradíciót.