Jogtörténeti Értekezések 61-62.
Jogtörténeti Értekezések 61.
Képessy Imre: Az Országbírói Értekezlet története és öröksége, Budapest, 2023, Gondolat Kiadó, 290 o.
A magyar alkotmányos élet sajátos fordulópontján hívta össze gróf Apponyi György frissen kinevezett országbíró az Országbírói Értekezletet. A neoabszolutizmusnak nevezett korszak sajátos fordulópontján, Alexander Bach belügyminiszter menesztését követően Ferenc József császár „ajándékba adta” az októberi diplomát a magyaroknak azzal a céllal, hogy Ausztria és Magyarország közjogi viszonyát az ún. 1847-es alapokon rendezze újra.
Az uralkodó visszaállítani igyekezett a késő rendi monarchia alkotmányos rendszerét, s az országbíró is azzal a céllal hívta össze az értekezletet, hogy megállapítható legyen: mi az, ami a magyar jogrendszerben megőrizhető a rendi monarchia korából, s ez összeegyeztethető-e az 1848. évi áprilisi törvényekkel, valamint a neoabszolutizmus korában hatályba léptetett egyes osztrák törvényekkel.
Ha a célul kitűzött feladatot végiggondoljuk, akkor az utókor kutatója szinte azonnal azt válaszolja, hogy az Országbírói Értekezlet közel lehetetlen feladatra vállalkozott, függetlenül attól, hogy nem kellett törvényjavaslatot készítenie az országgyűlés számára. A szerző feltárja azt a történeti, jogtörténeti hátteret, amelynek ismeretében választ kaphatunk arra, mi is történt 1861 tavaszán az értekezlet ülésein.
(Homoki-Nagy Mária tanszékvezető egyetemi tanár ajánlása a kötethez)
Jogtörténeti Értekezések 62.
Heil Kristóf Mihály (szerk.): A magyar liberalizmus gyökerei és a rendszeres bizottsági munkálatok, Budapest, 2023, Gondolat Kiadó, 188 o.
Jelen tanulmánykötet arra vállalkozik, hogy hozzájáruljon a 18–19. századi Habsburg Birodalom keretei között alkotmányos helyét kereső Magyarország jogalkotási, jogalkalmazási és jogtudományi önállóságának kutatásához. A kötet történész és jogtörténész szerzői a 18. század végi magyar felvilágosodás és a 19. század eleji klasszikus liberalizmus korát összekötő úgynevezett rendszeres bizottsági munkálatok, más néven operátumok történetét vizsgálják.
1790-ben, II. József halálát követően, a francia forradalom második évében a magyar nemesség egyes felvilágosult csoportjai elérkezettnek látták az időt, hogy a dél-németalföldi tartományait elvesztő uralkodóházzal szemben – mely európai háborúk küszöbén toporgott – megfogalmazzák kívánalmaikat, és sérelmeik orvoslását kérjék. Az 1790–1791. évi 67. törvénycikk úgynevezett rendszeres bizottságokat (regnicolaris deputatio) küldött ki, azt a feladatot adva nekik, hogy készítsenek elő törvényjavaslatokat a következő diéta számára.
II. Lipót halálával, a merőben eltérő célokkal és felfogással trónra kerülő I. Ferenc személye, valamint a nemzetközi politika alakulása alapvetően megváltoztatta a hazai erőviszonyokat, s így az operátumok a kancellária levéltárába kerültek, és egészen az 1825–1827. évi 8. törvénycikk értelmében elrendelt újratárgyalásukig ott is maradtak. Az újabb indítványok kinyomtatását követően a törvényhatóságok kapták kézhez azokat. Az ennek nyomán megkezdődött megyei diskurzusok, bizottsági és közgyűlési viták biztosítottak teret a haladó nézetek kifejtéséhez és terjesztéséhez, megalapozva ezzel az 1830-as és 1840-es évek reformtörekvéseit.