A JOGTÖRTÉNETÍRÁS HISTÓRIÁJA 

Írta: Horváth Attila

1. A jogtörténet közjogias korszaka
2. Jogtörténet-tudomány és az egyetemi katedrák
3. A huszadik század második fele

1. A jogtörténet közjogias korszaka

A francia felvilágosodás gondolkodói tudatosították a tudományos közéletben, hogy a történelmi igazság a népek szokásainak (szokásjogának) és törvényeinek feltárásán keresztül közelíthető meg hitelesen és így válhat világossá és érthetővé. Magyarországon is a felvilágosodás korában kezdődött meg a forráskutatás alapján álló, tudományos értékű jogtörténetírás, jóllehet hazánkban döntő szerepet ebben az udvar és a rendek politikai érdekeiket alátámasztó törekvései játszottak. A 18. században kezdték kutatni a történeti kútfőket, okleveles forrásokat, írott jogemlékeket érveik megerősítésére. Kezdetben természetesen elsősorban a magyar közjog, a király és a nemzet közötti jogviszonyt feltáró munkák születtek.

Történetírók kutatták fel, szinte emberfeletti teljesítményt nyújtva, a Mohács előtti korok történeti és jogtörténeti forrásait. Pray György (1723-1801), Katona István (1732-1811), majd Fejér György (1766-1851) munkáiban már korszerű forráskritikát is alkalmaztak.

A magyar jog, erős történeti jellegéből következően korunkban a legrégebbi törvények is hatályos jognak számítottak, ha csak azokat nem helyezték kifejezetten hatályon kívül. Ezért is juthattak rendkívüli politikai jelentőségre is a jogtörténeti kutatások. Sorra jelentek meg a Habsburg abszolutizmus törekvéseit alátámasztó művek. Szerzőik különösen annak bizonyítására törekedtek, hogy a magyar trón betöltésének jogszerűsége nem a választással, hanem az öröklés útján történő megoldásnak teljesedik ki.

A bécsi kormány ösztönzésére ebből az adatgyűjtésből kibontakozott az udvari jogtörténeti írás, melynek első képviselője Kollár Ádám (1718-1783), bécsi udvari könyvtáros, akinek fő feladatává lett a Habsburg-álláspont jogtörténeti érvekkel történő alátámasztása. Kollár végső soron a Werbőczi által megfogalmazott rendi konstrukciót támadta, s melynek egyenesen megszüntetését javasolta. Következtetéseit azonban még a magyar nemesség dinasztiahű része is felháborodással fogadta, ami nem változtatott azon a tényen, hogy a feudális magyar jogtörténet első kutatójaként tartjuk számon.

A nemesi-rendi felvilágosodás eszmerendszere, mint ismeretes, részben a felvilágosult abszolutizmus ellenhatásaként, részben a rendi nemesi ideológia sajátos modernizálásával született. Ennek szellemében készült el a Jus patrium (hazai jog) első tankönyve az egri jogakadémia professzorának Huszty Istvánnak tollából (Jurisprudentia praktica seu commentarius novus in jus Hungaricum, I-III., Buda, 1745). Az 1790-91. évi országgyűlésen az ez idő tájt megjelent több száz politikai témájú röpiratban már nemcsak a rendi sérelmi politikára, a megszerzett rendi jogok konzerválására törekedtek, hanem egyre többen érveltek a természetjog, a társadalmi szerződés és a hatalommegosztás elméletére is hivatkozva. Hajnóczy József (1750-1795) a jogfejlődés felvázolásán túl az egyes jogintézmények dogmatikus tárgyalását kísérelte meg az egy-egy tárgyra vonatkozó törvények összegyűjtésével és ezekhez fűzött kritikai megjegyzések és jogfejlesztő javaslatok szerkesztésével.

Az 1795 után bevezetett könyvvizsgálatok igen megnehezítették a magyar jogtudomány önálló fejlődését, sőt sok irányban (különösen a közjogi kérdések terén) lehetetlenné is tették azt. A bécsi kamarilla betiltotta a közkönyvtárakat, lecsökkentette az egyetemi oktatás időtartamát, a tananyagot szigorúan cenzúráztatta. A magyar jogi értelmiség lehetőségei is szűk körre szorultak vissza. Kezdetben a nyelvújítás keretein belül, a magyar jogi műnyelv kidolgozása biztosított nagyobb mozgáslehetőséget. A középkorban a törvények, oklevelek, az állam és a bíráskodás nyelve a latin volt. S a magyar nyelv a történeti fejlődés során csupán a 16-17. század fordulóján érte el a tudományok művelésére alkalmas szintet. (Ekkor vette kezdetét az európai tudomány jeles műveinek magyarra történő fordítása.) A Habsburg kormányzattal való kapcsolattartás, illetve a német államnyelvvel szembeni ellenérzés azonban a 19. századig konzerválta a latin nyelv használatát. Bizonyíték erre, hogy Erdélyben 1565 után a magyar nyelv mindinkább kiszorította a latint, de a 18. században visszatértek hozzá.

Az állandó közjogi küzdelemben a latin volt a magyar alkotmány nyelve, ezért annyira összefonódott a nemzet történelmi múltjával és intézményeivel, annyira átfogta a közélet minden területét (országgyűlések, megyegyűlések), hogy a nemességnek és a magyar értelmiségnek szinte második anyanyelvévé vált. Csak az számított művelt embernek, csak az tudott részt venni a közéletben, jogszolgáltatásban, aki tudott latinul. Emellett a latin, mint közös nyelv, sokáig megkönnyítette az érintkezést a nyugati országokkal. Ezért látszott nehéz feladatnak a latinul tanult és művelt jogtudományt az összes fogalmával, meghatározásainak szabályaival, jogbölcseletével és ezernyi műszavával együtt megmagyarosítani. Az önálló magyar jogtudomány megteremtéséhez, a jogismeret és jogtudat kiszélesítéséhez viszont elengedhetetlenül szükséges volt a jognak a nemzeti nyelven való művelése.

Georch Illés (1772-1835) állította össze először – Révai Miklós Grammatikájával egyidőben – "Honnyi törvény" címen (1804-1809) kiadott háromkötetes nagy munkájában az összes jogszabály magyar nyelvű feldolgozását. A mű sikere, illetve a korszak szellemisége hatására egyre több jogtudományi művet jelentettek meg magyarul. Kölcsey és Kazinczy nyelvújításával párhuzamosan megkezdődött a magyar jogi műnyelv kimunkálása, jogi műszavak, terminológia megteremtése. A Magyar Tudományos Akadémia 1840-ben már Törvénytudományi Műszótárat állított össze, közel 20000 kifejezéssel.

A magyar jogi terminológia megalkotásának korszaka azonban ezzel még nem zárult le. A neoabszolutizmus idején a német nyelvű pátenseket kellett rohammunkában magyarra fordítani. Ez a folyamat a kiegyezés után is folytatódott, bár most már a nyugati jogintézmények önkéntes recepciója miatt szinte minden egyes úttörő jellegű jogi szakmunka egyben valóságos műszótár is lett. Innen ered a magyar jogi nyelv erősen "fordítási jellege", ezért lettek az esetek nagy részében jogászaink neológusok, akik először a latin, majd a német, 1945 után pedig az orosz kifejezéseket fordították le magyarra.

A hivatalos bécsi jogtörténetírással szemben Kazinczy ösztönzésére Kovachich Márton György (1744-1821) vállalta a rendi politika jogtörténeti alátámasztását. Kovachich fiával Kovachich József Miklóssal az ország elérhető levéltáraiból hangyaszorgalommal gyűjtötte össze az országgyűlési és közjogtörténeti iratokat; látták el őket kritikai jegyzetekkel. A két Kovachich munkája eredményeként könyvtárnyi anyagot tettek közzé, ami mellett munkájuk egy része így is kéziratban maradt. (Vestigia Comitiorum, Pest, 1790.; Supplementum ad Vestigia Comitiorum ... Buda, 1798-1801.; Formulae solennes styli, Pest, 1799, Lectiones variantes decretorum comitialium, Pest, 1816.; Syllogae decretorum comitialium, Pest, 1818.) Kovachich Márton György tervezetet készített a történelmi kutatás intézményes megszervezésére is.

Kelemen Imre (1744-1819) nevéhez fűződik a magyar magánjog önálló jogágként való elemzése, aminek részeként az Institutiones iuris privati Hungarici (1814) című művében feldolgozta a magánjognak és a perjognak a Hármaskönyv utáni fejlődését is.

A 19. század első felében a Savignyhez kötődő ún. történeti jogi iskola még inkább ráirányította a jogtudomány figyelmét a jogtörténetre. Savigny szerint a jog folytonos fejlődés eredménye. Az éppen hatályos jog a múlt fejleményeiből alakult, a jogot tehát a történelmi események figyelembevételével lehet és kell művelni. Vélekedése szerint a valódi történeti szemlélet mentheti meg a jogot a törvényhozás aktuális politikai önkényétől.

A történeti jogi iskolának Frank Ignác (1788-1850) volt Magyarországon az első jelentős képviselője. Fő művében, "A közigazgatás törvényében" (Buda, 1845-1847) az élő magánjog és perjog tárgyalásakor igyekezett annak történeti fejlődését is bemutatni. Elsőként haladta meg az ismeretközlő, kommentár jogtudományt. Oknyomozó történeti álláspontot képviselve, Kovachich és Fejér forráskutatásait felhasználva kísérte végig a legfontosabb magánjogi intézmények történetét. A magyar magánjogban szükséges változtatásokat, reformokat is történeti jogi érveléssel támasztotta alá és igyekezett a szerves fejlődés törvényszerűségeit figyelembe venni.

A jogtörténet oktatását az egyetemen Mária Terézia Ratio Educationis-a rendelte el először abból a célból, hogy a hallgatók az alaposabb képzés, a jogtudomány könnyebb megértése érdekében tanulják meg a törvények történetét, a jogforrások keletkezését, kutassák fel a jog változásának okait, mert így jobban megismerhetik a jogot. Azonban, mivel az illetékesek a tananyagban nem tudtak megegyezni, a jogtörténet oktatására a rendelet ellenére az 1850-es évekig nem került sor.

2. Jogtörténet-tudomány és az egyetemi katedrák

Az 1848/49-es szabadságharc bukása után megszűnt az önálló magyar felsőoktatás is. A kor egyetemi reformjai, melyeket a porosz tudományegyetemek mintájára hajtottak végre, sok pozitív vonást tartalmaztak, de egyben az osztrák jogot tették kötelező tantárggyá. Csak az önkényuralom válsága idején vált lehetővé újra a magyar nyelvű oktatás és ekkor kezdte visszakapni az egyetem az elveszett autonómiáját is. A jogtörténet az 1855. évi tanügyi reform révén vált önálló tantárggyá az egyetemen. A német birodalom jogtörténetének oktatásával Wenzel Gusztáv (1812-1891) egyetemi tanárt bízták meg, aki Frank Ignác tragikus halála után lett a magánjog professzora. Wenzel Szászországban született, osztrák neveltetésben részesült, így az összbirodalmi érdekek garantált képviselőjének tűnt az egyetemi katedrán. Wenzel azonban a történeti iskola híveként kutatni kezdte a magyar magánjog és közjog történetét, és egyre nagyobb szimpátiával nyilatkozott a magyar joggal kapcsolatos kérdésekről. Hirdette, hogy Ausztriával szemben ragaszkodnunk kell nemzetünk jogi tradícióihoz. Rendkívül sokrétű munkát végzett, eredeti források alapján kutatta a jogtörténetet, magánjogot, bányajogot. Felhagyott a külső történet kifejtésének módszerével és az intézményi fejlődés bemutatását tűzte ki célul. Miután magyar jogtörténetet nem adhatott elő, az összehasonlító jogtudományt kezdte tanítani. Kísérletet tett arra, hogy a magyar jog históriáját beleillessze az általános európai jogfejlődésbe és ezzel a magyar jogászok számára történetileg európai látókört nyisson.
A század végére alakultak ki a modern, jogáganként szerveződő tanszékek, melyeken a nyolcvanas évektől a szemináriumi oktatás elkezdődött (először Vécsey Tamás római jogász professzor szervezésében). A karon a legkiválóbb jogtudósok tanítottak, akik meghatározó személyiségei voltak a magyar jogéletnek, a jogalkotásnak. A jog- és államtudományi művek zöme is az ô tollukból származott.

A gyors társadalmi változások nyomán szemmel láthatóvá vált a jogfejlődés, a jogintézmények változása. A polgári parlamentarizmus és a piacgazdaság kiépülése gyökeresen megváltoztatta a joggal szemben támasztott igényeket. Nem jogtörténetet kellett művelni a jogi megoldások indoklására, alátámasztására, hanem a jog modernizációját elvégezni a nyugat-európai minták figyelembevételével. Míg korábban a jogtörténeti munkálkodás a hatályos jog felkutatását jelentette, most már a rendi korszak jogintézményeinek jó részét direkt módon hatályon kívül helyezték. A jogtörténet politikai szerepe véget ért, s visszahúzódott a katedrákra. Ekkor lett a jogtörténet is valóban önálló tudomány. Ettől kezdődően a joghistória az egyetemi professzorok és a levéltárosok, történészek munkájának eredménye. Ez az állítás persze nem jelenti azt, hogy egyes esetekben ne kerülhetett volna ismét reflektorfénybe egy-egy jogtörténeti teória.

Az egyetemen 1872-tôl Wenzel Gusztáv mellett már Hajnik Imre (1840-1902) pozitivista jogtörténész is oktatott, aki szakított a jog száraz, muzeális kezelésével. A jogintézmények szerves fejlődését, a külföldi hatásokat és kölcsönösségeket tudatosan igyekezett bemutatni, figyelembe véve a koreszmék alakulását is. Így elemezte elsőként jogtörténeti szempontból a Szentkorona-tant. Élete fő műve három évtizedes kutatás, százezernél is több okirat, levéltári forrás alapján készült (A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyesházi királyok alatt Bp., 1899). Az egyik legalaposabb történeti munka, melyet e korban magyar jogtudós írt.

A millennium idején hatalmas forrásgyűjtő munkát végzett a kolozsvári egyetem két tanára, Kolozsvári Sándor (1840-1922) és Óvári Kelemen (1844-1925). Kiadták Werbőczy Hármaskönyvét (Budapest, 1894) és újra sajtó alá rendezték a Magyar Corpus Juris gyűjteményét, s az 1000-1895-ig kiadott törvényeket a Magyar Törvénytárként publikálták (Budapest, 1897-1900). Összegyűjtötték e mellett a vármegyei és városi statutumokat is a 15. századtól a 19. századig bezárólag (Corpus Statutorum Hungariae Municipialium, Budapest, 1888-1904 I-VIII.) Mindegyik kiadványukat jelentős számú jegyzetekkel és mutatókkal láttak el, ami megkönnyítette a történelmi korok hatályos jogszabályainak áttekintését.

1890-től a magyar alkotmány- és jogtörténet számára is szerveztek önálló tanszéket, melyet a következő évtől Timon Ákos (1850-1925) egyetemi tanár adott elő. Timon szembe helyezkedett azzal az általánosnak tekinthető nézettel, amely szerint Magyarországon a jog előrehaladása német hatás alatt történt volna. Az önálló magyar jogfejlődés igazolása közben alkalmanként ingoványos talajra tévedt (miként az angolszász fejlődés analógiáinak igazolásakor). Kritikusai szemére hányják, hogy cáfolhatatlan tényként hirdetett olyan megállapításokat, melyek tudományos megalapozása bizonytalan volt vagy elavult. Kisebb hatást gyakorolt a tudományos közéletre Király János (1858-1929) egyetemi tanár, aki 1896-tól oktatott a pesti egyetemen. Timonnal szemben a germán hatás bemutatására helyezte a súlyt. Bírálói szerint gyakran alkalmazott modern közjogi fogalmakat a középkori jogfejlődés jellemzésére, melyek anakronizmusnak hatottak.

Timon és Király mellett Kossutány Ignác, kolozsvári egyetemi tanár (A magyar alkotmány- és jogtörténet tankönyve, Budapest, 1895) és Herzeg Mihály budapesti egyetemi tanár is (Magyar jogtörténet kapcsolatban az európai jogtörténettel, Budapest, 1902.) írtak összefoglaló jogtörténeti monográfiát. A szerzők azonban elsősorban nem jogtörténészek voltak, így munkájuk is inkább ügyes kombinációnak tekinthető. Megemlíthető még Dombováry Géza ügyvédnek a büntetőjog, büntetőeljárási jog történetét tárgyaló munkája, illetve Zsindely István sárospataki jogtanár műve (Legrégibb formulagyűjtemények tekintettel a középkori magyar műveltségre, Sátoraljaújhely, 1904).

A két világháború között a jogtörténet tudományát a pesti jogi karon Hajnik Imre tanítványa, Illés József (1871-1944) oktatta, aki bár kezdetben hűséges követője lett mesterének, ám utóbb írt Werbőczy-tanulmányaival a Hármaskönyv apologetájává vált. Míg Hajnik a középkori magyar perjogot, Illés elsősorban a magánjogot kutatta (házassági vagyonjogot, szerződési jogot, öröklési jogot). Nagyobb érdeme a híres Illés szeminárium vezetése, melyben komoly tudományos képzés és kutatás folyt, résztvevői tollából jeles jogtörténeti munkák születtek.

A korszak másik jelentős nagyhatású jogtörténésze Eckhart Ferenc (1885-1957) volt, aki a regionális összehasonlító módszer alkalmazásával felülemelkedett a korszak uralkodó szellemtörténeti irányzatán. Nem véletlen, hogy állandó támadások és viták kereszttüzébe került, de ezek közepette is töretlenül folytatta oktató és kutató tevékenységét. Azt vallotta, hogy nemcsak azt kell vizsgálni, hogy egy nemzet mit hitt, mit állított önmagáról, hanem azt is, hogy mi történt valójában. Összefoglaló monográfiája: a Szentkorona-eszme története (Bp., 1941.) és tankönyve, a Magyar alkotmány és jogtörténet (Bp., 1946.) mindmáig alapvető, legfontosabb kézikönyve a jogtörténet iránt érdeklődőknek.

Eckhart munkássága és tanítása nagy hatást gyakorolt tanítványaira is, akik közül Meznerics Iván a megyei büntetőeljárásról, Torday Lajos a megyei polgári eljárásról, Virág István a zsidók jogállásáról, Hegedüs Géza az árpád-kori büntetőjogról, Murarik Antal az ősiség intézményéről, Szóika Kamill a földesúri bíráskodásról írt jelentős monográfiát. (Eckhart legkiválóbb jogtörténész-tanítványáról, Bónis Györgyről alább még lesz szó.) A vidéki karokon is jelentős eredményeket ért el a magyar jogtörténetírás. A pécsi egyetemen Kérészy Zoltán (1868-1953) elsősorban a rendi országgyűlés történetét kutatta. Tanítványa Somogyi Ferenc a nemesi magánjog történetét dolgozta fel több részmonográfiájában. Kérészi utóda a katedrán az eredetileg történésznek induló Holub József (1885-1962) lett. Leghíresebb művét: Zala megye története a középkorban, Pécs, 1929. címmel húsz éves megfeszített kutatómunka eredményeként adta ki. Tanulmányozta emellett még a feudális magánjog történetének számos intézményét is. A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, 1944-1947. I-II., címmel ő is készített egy összefoglaló jogtörténeti művet, amellyel azonban csak a mohácsi vészig jutott el. A szegedi jogi karon Iványi Béla (1878-1964) az addig fehér foltnak számító városi jog történetével foglalkozott.
A jogtörténet-tudomány, mint a történet-tudományok és jogtudományok határterülete befogadta egyfelől a történettudomány irányzatainak hatásait, másfelől azonban ezt a befolyást némiképp csökkentette a tételes jogtudományok irányából érkező racionális elvárások teljesítése. Ez a kettős effektus mindvégig jellemzi a jogtörténet-tudományt. Annak hivatásos képviselői (értsd: nem tételes jogászként történeti tájakra tértek s nem a forrásközelség okán jogi problémákat érintő történészek) ugyanis két irányból érkeztek és érkeznek a jogtörténet terrénumába. Egyfelől állam- és jogtudományi végzettséggel közelítették meg a jogi problémák historikus értékelését, másfelől történettudományi szemlélettel a jogtörténet kérdéseit. Ahogyan Csizmadia Andor fogalmazott: a "jogi képzettségű jogtörténettanárok általában a pozitivista módszerek szerint dolgoznak, munkáik súlya azonban a nyomtatásban megjelent anyagokon nyugszik, s csak kisebb mértékben, néha egész kivételesen használnak okleveles forrásokat ... a történész képzettségű katedra-jogtörténészek viszont jól ismerik a történettudomány eredményeit, de érezhetően nélkülözik a jogi képzettséget, még inkább a jogi gyakorlatot, s ebből fakadó jogi szemléletet. Történeti szempontból nem egyszer kitűnő munkáik nem kísérlik meg a kérdéses korszak jogi problémáinak megoldását.". A különbség azonban hasonlósággá fordul át, ha a történettudomány iskoláinak jelenlétét vizsgáljuk. A hivatásos jogtörténészek látásmódját ugyanis erősen megkötik a jog és jogfejlődés realitásai. A jogtörténeti kérdéseket lehet szellemtörténeti, s lehet nacionalista vagy materialista szemszögből vizsgálni, végeredményben azonban a pozitív jog és a jogi praxis dokumentumai jelentős ellensúlyt képeznek. Nem lehet véletlen, hogy az iskolák befolyása dacára a pozitivista módszer kisebb vagy nagyobb mértékben szinte valamennyi jogtörténész munkájában jelen van. S miként a csoportosítást megkísérlő szerzők előbb vagy utóbb beismernek: igen nehéz a jogtörténészeket valamely történeti irányzatba besorolni.

Az önálló jogtörténet-tudomány kibontakozása, mint láttuk, a 19. század második felére tehető, amikor is a Ferenc József-féle polgári diktatúra által elfojtott nemzeti eszme elemi erővel tört föl a kiegyezéses lehetőségek hatására. A jogtörténet-tudományban ez a folyamat a 19. század első felében G. Hugo, K. v. Savigny, G. F. Puchta alapította történeti jogi iskola hatása alatt álló Wenzel Gusztáv munkásságában jelent meg. A történeti jogi iskola a szokásjogban tükröződő népszellem termékének tekinti a jogot, ennél fogva a történeti jogi hagyományok feltárása, feldolgozása és feljegyzése az iskola hívei által megfogalmazott célja a jogtörténetnek. "A Savigny-iskola elterjedt Közép-Európának a polgárosodás mellett feudális maradványokat őrző nemzeti jogtörténetében csakúgy, mint ahogy maradványai megtalálhatók az egyes jogágak művelésében. Wenzel jogtörténetírása híven tükrözi a Savigny-iskola nacionalizmusát, s nem nélkülözi annak romantikus túlzásait, amelyhez a feudális rendi Magyarország jogi öröksége anyagot bőségesen szolgáltatott. Wenzel hangsúlyozta elsősorban, hogy ragaszkodnunk kell jogéletünknek eddigi vívmányaihoz és nemzetünknek veleszületett tradícióihoz". (Csizmadia Andor) A század második felében terjedt el az A. Comte pozitivista filozófiájából kinövekedett pozitivista történeti iskola. A pozitivizmus általános elvárásaihoz képest, mely a világ egzakt ismereteken alapuló magyarázatát tartotta alapelvének, a történettudomány és a jogtörténet-tudomány is a spekulációk kiiktatását, a népszellem meghatározó szerepének tagadását, a szigorú kritikai szemléletet, a tényekre alapított jogtörténetírást fogalmazta meg követelményként. A pozitivista jogtörténet-tudomány lehetővé tette azt is, amit a történeti jogi iskola romantikus nemzeti lelkesedése és kritikátlan géniusztisztelete megakadályozott: az európai jogtörténet összehasonlító vizsgálatát. A magyar joghistóriában a pozitivista szemlélet legjellegzetesebb alakja Hajnik Imre volt, de valójában e körhöz sorolhatjuk a század második felének szinte valamennyi jogtörténészét. (Különösképpen Kolosvári Sándort, Óvári Kelement, Király Jánost, a századfordulón jelentkező Illés Józsefet.)

A századfordulón Timon Ákos tekinthető a jogtörténet-tudományban a mind népszerűbbé váló nemzeti iskola zászlóvivőjének. "Alkotmányunk és jogéletünk múltja: önálló nemzeti létünk megnyilatkozása, mert ebben tükröződik vissza a magyar népnek államalkotó ereje, kultúrképessége és így világtörténelmi jelentősége". (Timon) A speciális magyar alkotmány- és jogfejlődés képviseletében Timon is annak az eszmének lett képviselője, melyet Csizmadia Andor úgy jellemzett, mint "a gondolkodást elaltató, a nacionalizmust legyezgető frázispublicisztika ... az imperialista szakasz magyar nagyhatalmi ábrándokat alátámasztó és a nemzeti hiúságokat legyezgető jogtörténetírás". Ez az irányzat kitörölte látóteréből az európai tendenciákat, illetőleg azokat csak saját állításainak igazára volt hajlandó alkalmazni. Ereje különösen hatékony volt a két világháború közötti trianoni Magyarország sérült politikai világában és meggyötört társadalmában. 1931-ben jelentkezett Magyarországon Eckhart Ferenc programiratával a szellemtörténeti iskola. A szellemtörténeti iskola (alapítója W. Dilthey) a történelem mozgatóerejének a korszellemet tartja, s ennek következtében a törvényszerűségek kutatása helyett az intuíció szerepének biztosított meghatározott helyet. "Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története" (Szekfű Gyula) A maga tiszta formájában persze ez az irányzat sem tudott kibontakozni Magyarországon, hiszen a magát szellemtörténeti irányultságának valló Eckhart Ferenc és Bónis György műveikben alapvetően pozitivista eszközökkel dolgoztak. "...kutatásaikban és írásaikban magas szintű forráskritikával éltek, s a szellem hatását csak úgy ismerték el, ha ezt a forrást kétséget kizárólag megerősítették." (Csizmadia Andor)

3. A huszadik század második fele

Szemben a jogtudományokkal paradox módon a jogtörténet oktatása és kutatása a II. világháborút követően nem került veszélybe. A történelmi materializmus erős históriai kötődése megteremtette azt az elvi alapot, amely a jogtörténeti tudományos munkásság folytonosságát biztosította. Persze, ez a jogtörténeti kutatómunka a korábbi szabad oktatáshoz és tudományos témaválasztáshoz képest több megszorítást szenvedett. Egyfelől erős politizálás és legitimációs erőfeszítések jellemezték (példának okáért a két világháború közötti rendszer erős kritikája, az osztályelnyomásra és osztályharcra épülő történeti szemléletmód átértékelő jelentősége), másfelől pedig egy igen erős apolitizált megközelítés volt sajátja (a távoli feudális korszakot érintő jogtörténeti kutatások). Mindennek következtében a jogtörténet-tudomány egy jelentős terrénumában politikailag aktualizálható kutatások folytak (a "haladó hagyományok" feltárása, a Tanácsköztársaság, a munkásmozgalmak, a nemzetiségi mozgalmak, a proletárdiktatúrához vezető évek jogtörténete), más területein azonban a napi politikától távolálló területeken munkálkodtak a tudósok. (Így születtek meg a korszak nagy forráskiadványai, a középkori jog, jogi értelmiség, törvénykezési gyakorlat témakörében készült tanulmányok és munkák.) A jogtörténet-tudomány képviselői is értelemszerűen e kettősség mentén csoportosultak. A politikától távolabb állók, a korábbi Illés és Eckhart iskolában felnövekedettek, a valamilyen okból a katedrától távol tartottak, s a levéltáros történészek fordultak elsősorban a joghistória pozitivista szakmai művelése felé (Degré Alajos, Bónis György, Ember Győző, Gerics József Trócsányi Zsolt, Varga Endre, Zlinszky János, s egy ideig maga Eckhart Ferenc is). A politikusabb megközelítés volt jellemző Bolgár Elek, Csizmadia Andor, Karsai Elek, Kovács Kálmán, Maday Pál, Sarlós Márton munkásságára.

A történelmi materializmusra alapított jogtörténetírás sajátja volt a politikai hatalom ösztönzése következtében a kizárólagosságra törekvés. Minden egyéb szemléletmód polgárinak számított és reakciósnak. Történeti szemléletmódjára jellemző volt a gazdasági alap meghatározó szerepéről vallott felfogás következetes érvényesítése, a gazdasági alapon nyugvó osztályellentétek és osztályharc értelmezése a joghistória tükrében és a társadalomfejlődés egyetemes törvényszerűségeinek elismerése a jogfejlődésre. A jogfelfogás és a társadalmi fejlődésre vonatkozó eddigi tételek teljes tagadása együtt járt a jogtörténet kategóriáinak gyökeres átértékelésével. Minthogy a politikai hatalom elvárásainak eleget kellett tenni, még a meggyőződésesen más alapokon álló jogtörténészeknek is kompromisszumot kellett kötnie a kutatások további folytatása és a publikálás lehetőségének fenntartása érdekében. Eckhart Ferenc az elnyomott társadalmi rétegek, a jobbágyosztállyal kapcsolatos állampolitika alakulása, majd a jobbágyság elnyomó szerve, az úriszék működése felé volt kénytelen fordulni; Degré Alajos a jobbágy magánjogi intézményről, az árvagyámokról értekezett; Bónis György "haladó hagyományaink" keretében Hajnóczy József közjogi munkásságát dolgozta fel. Őket azonban még így is sajátosan értékelte a szakmai és politikai közvélemény. Ők, vagyis "az idősebb jogtörténész generáció törekszik átvenni és alkalmazni a történelmi materializmus tanításait mind saját tevékenységében és a tudományos utánpótlás nevelésében, mind pedig az egyetemi oktatásban" (Nagyné Szegvári Katalin). A hivatalos megítélés szerint azonban vajmi kevés sikerrel. Korszakos munkáikat a tudománypolitika képviselői sajátosan értelmezik: Azok "a polgári kutatások legjobb hagyományait tükrözik, a marxista szemlélet hiánya miatt azonban nem találjuk meg bennük a jognak a gazdasági alappal való összefüggéseit, ezért a jogintézmények sokszor légüres térben mozognak" (Csizmadia Andor). Az új iskola igazi magja azonban egy, a háború után fellépő kutatói garnitúra volt. A marxista felfogású kutatók és tanárok, a jogtörténészek ezen generációja határozta meg a század második felének jogtörténeti irányait. (Both Ödön, Buzás József, Csizmadia Andor, Hajdú Lajos, Horváth Pál, Kovács Kálmán, Maday Pál, Sarlós Béla, Sarlós Márton, Sápi Vilmos stb.) A mély forráskutatás változatlanul a "régiek" sajátja, a politikai alaphangot mégsem ők adták meg, a jogtörténet-tudomány kutatási irányai és lehetőségei nem tőlük függtek.

A jogtörténet-tudomány művelőinek köre ebben az időben a korábbiakhoz képest jelentősen bővült. Ennek több oka volt. Egyrészt a tételes joggal, jogtudományokkal foglalkozók különféle okokból és megfontolásokból, de sokat foglalkoztak kifejezetten joghistóriai kérdésekkel. Indoklásaik, értelmezéseik, tudományos munkáik jelentős történeti részeket, fejezeteket tartalmazzanak. Alig találni olyan elméleti jogászt ki ne foglalkozott volna valamilyen módon jogága históriájával. (Vö. különösen Asztalos László, Beér János, Király Tibor, Nagy Tibor, Névai Tibor munkáit, de voltaképpen valamennyi publikáló szakjogászt itt sorolhatnánk.) Másrészt, mivelhogy a politikai instrukciók a jogtörténeti kutatások súlypontját a tizenkilenc-huszadik századi jogfejlődés vizsgálatára helyezték, a középkorral és koraújkorral kapcsolatos tudományos munkálkodások feladata mindinkább a történészekre hárult, kik átvállalva a munka oroszlánrészét a korábbiaknál jóval nagyobb szerepet játszottak a jogtörténetírás alakításában. (Barta István, Bácskai Vera, Benda Kálmán, Bertényi Iván, Borossy András, Elekes Lajos, Ember Győző, Fügedi Erik, Gerics József, Kállay István, Kubinyi András, Mályusz Elemér, Nagy István, Sinkovics István, Szabad György, Trócsányi Zsolt, Varga Endre, Varga Zoltán stb.) S végül az egyetemekre vonatkozó szovjet felfogás terjedésével megdőlt a korábbi egy katedra-egy professzor koncepció, s helyébe a több oktatóra épülő tanszéki konstrukció lépett. Minthogy a hivatásosan jogtörténettel foglalkozók szinte kivétel nélkül a jogi karok tanszékeinek munkatársai voltak, a fentiek összekapcsolásával egy szélesebb oktató-kutató réteg kialakulásának lehetünk szemtanúi. Nagyné Szegvári Katalin 1975. évi helyzetelemzése szerint a hivatásosan jogtörténettel foglalkozók száma huszonhárom volt, ezek közül hatan voltak, akik nem egyetemi tanszékeken dolgoztak. A tanszékeken fellépő fiatal generáció a fent említett tanszékvezetőkön kívül olyan jelentős oktatókat és kutatókat mondhatott magának, mint B. Kállay István, Máthé Gábor, Nagy István, Nagyné Szegvári Katalin, Ruszoly József, Sík Ferenc, Szita János, Vargyai Gyula, akik saját útjukat járva próbálták a jogtörténet-tudományban az egyensúlyt kialakítani. Az ezredfordulóra közülük kerültek ki a szakma tudományosan meghatározó egyéniségei.

A jogtörténeti kutatásokban, hasonlatosan az élet egyéb területeihez, az ötvenes évektől a központi tervezés és a tervszerűség uralkodó szemponttá vált. A kutatók érdeklődését erősen befolyásolták a politikai és kormányzati központokban meghatározott elképzelések. A kutatási irányok ily módon a politikának a jog fejlődéséről alkotott nézeteihez kötődtek. Sok esetben politikusok fogalmazták meg, hogy melyek a magyar fejlődés "haladó hagyományai": Hunyadi Mátyás jobbágyvédő politikája, Dózsa György parasztháborúja a földesurak ellen, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc függetlenségi küzdelmei, a jakobinus mozgalom, a reformkor és a szabadságharc, a Tanácsköztársaság, a Szovjetunió támogatásával kibontakoztatott proletárdiktatúra, a munkásmozgalom hőseinek küzdelme az imperialista kizsákmányolás ellen, az elnyomott osztályok helyzetének jogtörténeti vonatkozásai. Érthetően, az erősen politikai töltésű periódusok inkább váltottak ki alkotmánytörténeti-közigazgatástörténeti vizsgálódásokat, aminek következtében a kevésbé reflektorfényben álló jogágak történetének kutatása elmaradt, vagy foghíjassá lett. Ugyancsak jelentősen inspirálták a jogtörténet-tudomány művelőit azok a nagy kormányzati akciók, melyek az alkotmányozással vagy a közigazgatás reformjával voltak kapcsolatosak, s melyek kereteiben jogtörténeti kutatásokat is lehetett szervezni. Mindezekkel együtt "további szembetűnő novumként jelentkezett az a szinte magától értetődő tény, hogy a jogtörténeti vizsgálódások – különösen az 1956. évi ellenforradalmat követő időszakban – egyre fokozottabb mértékben fordultak az utolsó száz év, s ezen belül a 20. század addig teljesen feltáratlan kutatási témái felé ... A kutatásokban a súlypontáthelyezést csak megerősítették az 1962. évi kormányhatározat nyomán létrejött országos távlati kutatási terv célkitűzései, amelyek szintén a legújabb korszak vizsgálatára adtak iránymutatást". (Kovács Kálmán)

Az alkotmány- és jogtörténet-tudomány tartalmi alakulását erősen befolyásolta az a tény is, hogy a jogtörténetet hivatásosan művelők szinte kizárólag az egyetemi oktatásban résztvevők köréből kerültek ki. Az egyetemi katedrák kutatási tevékenysége pedig – túl a fent említetteken – erősen kötődtek a jogtörténet újonnan kijelölt helyéhez az állam- és jogtudományok oktatásában. A világháborút követő ún. szocialista jogi oktatásban a jogtörténet feladatául tették az előkészítő és megalapozó funkció teljesítését; ezzel értelemszerűen a tételes tárgyak felfogásához, politikai megfontolásaihoz és oktatási struktúráihoz kötötték. A jogtörténet ilyen elhelyezése a jogi és politikai aktualitásokból folyó "visszafelé kutatást" involválta, s igazán fontossá a közelmúlt politikai-alkotmányos-jogi eseményei tette.

Mint említettük a joghistórikusok zömében tehát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Janus Pannonius Tudományegyetem, a József Attila Tudományegyetem (utóbb a Miskolci Egyetem) jogtörténeti tanszékein folytathatták kutatásaikat, részben pedig (miként a szilenciumra ítélt Bónis és Degré) levéltárosként munkálták ki tanulmányaikat. Jogtörténeti témákkal rendszeresen foglalkoztak történészek is, közülük azonban csak kevesen szentelték teljes munkásságukat a joghistóriának. (Varga Endre, Kállay István) Ennek megfelelően a jogtörténeti kutatások központjai változatlanul a jogtörténeti tanszékek maradtak. Az egyetemi jogi karok számának bővülésével gyarapodott a jogtörténeti tanszékek, és így a kutatóműhelyek száma is. Ma már a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán, a Debreceni Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán, a Széchenyi István Egyetem Gazdaság- és Jogtudományi Karán is önálló tanszékek működnek. A jogtörténeti tanszékeken a hetvenes-nyolcvanas években felzárkózott egy új nemzedék, melynek tagjai ma már az egyetemi oktatás derékhadát képezik. Ők tudományos munkásságuk szempontjából összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben indultak a szakmában: Sokkal kevésbé korlátozta őket politikai direktíva, valójában az idősebb kollégák instrukciói alapján kezdhették meg tudományos munkásságukat. (Balogh Elemér, Beliznai Kinga, Béli Gábor, Bistei Attila, Homoki-Nagy Mária, Horváth Attila, Ijjas József, Kajtár István, Kahler Frigyes, Mezey Barna, Rácz Lajos, Révész Tamás, Stipta István)

A jogtörténet-tudomány művelői a karok szakmai-tudományos tevékenységének jelentős részét szervezik. A jogtörténet-tudományi kiadványsorozatok, folyóiratok kivétel nélkül a tanszékek tudományszervező munkájának köszönhetik létüket. (Jogtörténeti Tanulmányok, Jogtörténeti értekezések, Összehasonlító Jogtörténeti tanulmányok, Rechtsgeschichtliche Vorträge stb.)